Ma láttam egy igen érdekes videót, a semmittevésről beszélgetett Szász Máté neurobiológussal Bánhalmi Kata a Kösz, jól podcast adásában. Annyira fontos mondanivalója volt, hogy gondoltam, írok róla egy összefoglalót, lent pedig belinkelem, hogy meg tudd nézni.
A videó első része egy fontos, tudományos igényű gondolatmenettel indít: az emberi agy nem folyamatos teljesítményre lett optimalizálva. Amikor éppen nem csinálunk semmit, az agyunk korántsem kapcsol ki, épp ellenkezőleg, aktiválódik az úgynevezett alapértelmezett mód hálózat, amely az élmények feldolgozásáért, az emlékek rendszerezéséért, az önreflexióért, és a kreatív kapcsolódások kialakításáért felelős. Ez az a mentális tér, ahol az információ tapasztalattá válik, ahol a tudás beépül, ahol az érzelmek elcsendesednek és értelmet nyernek. A videó egyik legfontosabb üzenete, hogy a modern, ingervezérelt világ folyamatos készenléti állapotban tartja az idegrendszert, miközben az integrációhoz, a fejlődéshez és a kreativitáshoz csend szükséges.
Nem lusták – túlterheltek
Pedagógusként ezt nap mint nap látom. Szerintem a gyerekek nem lusták, nem érdektelenek, nem motiválatlanok. Egyszerűen túl vannak stimulálva. A folyamatos digitális inger, az iskolai teljesítménykényszer, az idő strukturáltsága, a délutáni programok, az elvárások sűrűsége olyan idegrendszeri terhelést jelentenek, amely mellett a belső feldolgozásra alig marad tér. Amikor egy gyermek csak ül a fűben és nézi a felhőket, kívülről úgy tűnhet, hogy nem történik semmi. Valójában ilyenkor történik a legtöbb: az élmények rendeződnek, a feszültség feloldódik, a gondolatok szabadon kapcsolódnak. Emlékszem, én nagyon szerettem nézni a felhőket, és kitalálni, mire is hasonlítanak.
A strukturálatlan idő fontos szükséglet mindenki számára. („A strukturálatlan idő (vagy kötetlen idő) olyan időszakot jelent egy személy életében, amelyet nem határoznak meg előre rögzített külső ütemtervek, munkakötelezettségek, iskolai órarendek vagy szigorú napirendek. Ez az az idő, amikor az egyén maga dönti el, mivel foglalkozik, célok és elvárások nélkül.”) A kreativitás például nem folyamatos inger mellett születik, hanem az unalom csendjében. Csíkszentmihályi Mihály munkássága is rámutat arra, hogy a belső motiváció és az alkotó figyelem nem külső nyomásból fakad, hanem belső érdeklődésből. Ehhez azonban tér kell. A gyerekek akkor tudnak valóban elmélyülni, ha nem töltjük ki minden percüket. Az unalom nem ellenség. Az unalom átmeneti állapot, amelyből saját gondolat születhet.
A videó arra is felhívja a figyelmet, hogy a folyamatos készenléti állapot emeli a stresszhormonok szintjét. A gyerekek idegrendszere ma gyakran hiperéber. Ez megjelenik figyelmi nehézségekben, impulzivitásban, gyors kifáradásban, érzelmi túlfeszítettségben. A csend, a semmittevés, az ingermentes jelenlét ezzel szemben szabályoz. Csökkenti a kortizolszintet, stabilizálja az érzelmi működést, segíti az önszabályozást.
Az erdőfürdő mint szakmai önvédelem
És itt szeretnék külön kitérni ránk, pedagógusokra. Mert miközben a gyerekek túlterheltségéről beszélünk, a saját működésünk gyakran még intenzívebb. Tanítunk, adminisztrálunk, differenciálunk, konfliktust kezelünk, kommunikálunk a szülőkkel, innoválunk, szervezünk. A rendszer ritkán ad megállási lehetőséget. A kiégés nem egyik napról a másikra történik. Apró, folyamatos idegrendszeri túlterhelések halmozódásából alakul ki. Ha a gyerekeknek szükségük van semmittevésre, nekünk kétszeresen. A mentális stabilitásunk nem magánügy, hanem szakmai eszköz. A türelmünk, a jelenlétünk minősége, a döntéseink tisztasága mind azon múlik, hogy tudunk-e időnként nem reagálni, nem teljesíteni, csak jelen lenni.
Ezért tartom különösen fontosnak az erdőfürdő szemléletét, amelyet tavasszal én magam is szeretnék megélhető formában átadni. A shinrin-yoku, azaz az erdőfürdő nem kirándulás és nem teljesítménytúra. Nem kilométerekről és nem pulzusszámról szól. A lényege a lassítás, az érzékszervi jelenlét, a természet ritmusához való visszakapcsolódás. Amikor megérinted a fa kérgét, hallgatod a levelek mozgását, figyeled a fény változását, az idegrendszered megnyugszik.
Az erdőfürdő számomra pedagógiai tér. Olyan tér, ahol nem feladatot adok, hanem lehetőséget. Nem eredményt várok, hanem tapasztalást. A gyerekek számára ez idegrendszeri újraszabályozás, az érzelmi feldolgozás csendes tere. A pedagógusok számára pedig szakmai önvédelem és belső újratöltés. A természetben töltött strukturálatlan idő nem elvesz a tanulásból, hanem előkészíti azt. A feldolgozatlan élmény nem tud tudássá válni. A túlterhelt idegrendszer nem képes tartós figyelemre.
Ha komolyan vesszük a videó üzenetét, akkor pedagógiai következményei is vannak. Nem kell minden percet programmal kitöltenünk, minden csendet motivációhiánynak értelmeznünk, az unalmat azonnal megszüntetnünk. Elég, ha időnként teret adunk annak, hogy ne történjen semmi. Mert a fejlődés gyakran láthatatlan folyamat. Nem a zajos pillanatokban, hanem a csendes átmenetekben zajlik.
A mai világ a gyors reakciót jutalmazza. Az oktatás azonban nem sprint, hanem séta. A semmittevés nem hátráltatja a tanulást: előkészíti és stabilizálja. Nem elvesztegetett idő, hanem befektetés az idegrendszer egészségébe. Ha gyermekeinknek kiegyensúlyozott, kreatív, önszabályozásra képes felnőtté szeretnénk nevelni, akkor meg kell tanítanunk őket megállni. És közben nekünk is meg kell tanulnunk ezt.
Tavasszal az erdőben nem programot szeretnék adni, hanem teret. Teret a csendnek, a belső rendeződésnek, a lassú jelenlétnek. Mert meggyőződésem, hogy a jövő pedagógiájában a semmittevés nem hiány lesz, hanem tudatosan beépített eszköz.